A váróterem egy hosszúkás, világos szoba ebben az álmos kisvárosban. Most csendes: jobbra, a fekete fogason nincsenek kabátok, az ablak alatti, narancsszín műanyagszékeken nem várakoznak a nénik, kiknek hobbija idejárni.
Tompa a fény, egészen kísértetiessé teszi a torokgyógyszerek szórólapjait ezen a bágyadt őszi délutánon. A reklámanyagok kissé ziláltan állnak az első ajtó melletti állványon, néhány közülük a halványsárga csempén hever. A padló beteges árnyalata kellemesen kiegészíti szürke falakat, amik körbeölelik a három fehér, névvel és rendelési idővel ellátott ajtót.
Az avar illata beszivárgott a tizenöt ablak egyikén, átbújt az áttetsző függönyök alatt - a benti fülledtséggel vegyítve egészen bódító.
Érdekes érzés itt lenni; megnyugtató, de mégis, valahol hátborzongató. Furcsa elegy - talán jobb, ha most elmegyünk. Ahogy kifordulunk az ajtón, az enyhe szellő nyomán már-már búcsút intve libben a szórólap, a függöny.
Ma már nem jön ide senki: mi voltunk az utolsó látogatók.

Dafuq did I just write?
Tegnap, nyelvtan előtt realizáltam, hogy volt házi. Valami gyökér leírásos feladat az égetnivaló kompetenciaalapú könyvben. Kiválasztottam az egyik témát, gondoltam, pötyögök valamit a füzetbe, különben szájba leszek vágva. Tíz-tizenöt helyett nyolc mondatot kipréseltem magamból, a végét lecsapva baszkibecsengettek stílusban.
Kaptam rá egy kisötöst. Még mindig nehéz elhinni.

Imádott gyógytornászommal átnézettem, feljavítottam és közzétettem itt. Ollé!
Szeretem a leírásokat. Leírások és párbeszédek, más nem is kell nekem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.